viernes, 30 de diciembre de 2016

(Amdp.) Dos cuasipecios a propósito de la Tierra y el Sol.

Definiciones de “día”. La de María Moliner –“espacio de tiempo que tarda el Sol en dar una vuelta completa alrededor de la Tierra”– era fiel a la lengua y a su mundo, que es el de la experiencia común y corriente. La de Casares, en cambio, –“tiempo que el Sol emplea en dar aparentemente una vuelta alrededor de la Tierra”– buscaba una componenda con el mundo de la ciencia. Pero la de la edición que del Moliner hicieron a su gusto los editores –“espacio de tiempo que tarda la Tierra en dar una vuelta sobre su eje”– no es ya componenda, sino pura y simple rendición del mundo de la lengua al de la ciencia. Como si, en cuanto el astrónomo sale de su observatorio, no tuviera, también él, que caminar sobre una tierra quieta, por encima de la cual se mueve el sol, como si no viera con sus propios ojos, también él, cómo el sol se oculta tras el horizonte. Como si ahora tuviéramos todos que adoptar, en la calle o en nuestras casas, el punto de vista, especializado y retorcido, que adopta el científico en su laboratorio. Una mentecatez, cualidad de mentecato, dando a esa palabra su sentido etimológico de mente captus, “tomado o capturado en cuanto a la mente”.
Ese carácter mentecato de cierta definición contenida en un prestigioso diccionario nos recuerda la interpretación que Felipe Martínez Marzoa hizo del concepto marxiano de ideología. En el apartado IX.4 de su libro La filosofía de “El Capital” de Marx leemos lo siguiente:
De acuerdo con todo lo hasta aquí dicho, es precisamente en ese carácter de autoposición como «la verdad» donde reside el carácter ideológico del modo de conocimiento modernamente llamado «científico».
Ideología es, pues, la pretensión de que verdadero es lo científico. Es, entonces, el carácter ideológico de la definición lo que nos aparecía como su mentecatez. Pues el lenguaje corriente, la lengua, única cosa por la que un diccionario de la lengua se ha de regir, no puede estar ya de entrada comprometido con la ideología, es decir, con el Sistema: si así fuera ninguna crítica de la ideología (del Sistema) sería posible.
*

Al hilo de lo anterior: Une prof de philo comme il faut. La película L’avenir tiene como protagonista a una profesora de filosofía de bachillerato en Francia, y una profesora que la película presenta como una intelectual que hace honor a su profesión (lee mucho, escribe libros, “s’engage”...). Una película muy alabada por la crítica. Pues bien: tanto más valor de síntoma podremos dar a la obviedad con la que sus guionistas no encuentran nada que objetar en la ocurrencia de hacer que toda una intelectual, toda una “prof de philo” como es debido, pueda, dando clase a sus alumnos, poner como ejemplo de falsedad largo tiempo tenida por verdad el decir que el Sol gira alrededor de la Tierra. Si todos sabemos que la Tierra gira alrededor del Sol, si todos sabemos que un obvio ejemplo de falsedad largo tiempo tenida por verdad es eso de que el Sol gira alrededor de la Tierra, ¿cómo no va a poder la profesora de filosofía ponerlo como ejemplo de eso mismo? Los guionistas no han tomado suficientemente en cuenta algo que figura consignado en uno de los documentos fundacionales de la filosofía: Platón lo pone en boca de Sócrates en la especie de autobiografía intelectual que  incluye  en el “Fedón” (96c): Una de las primeras cosas que en ella encontramos es la declaración ἀπέμαθον, “desaprendí”: el filósofo se caracteriza sobre todo porque es capaz de desaprender lo que todos sabemos, o creemos saber. Y así, la declaración de la “prof de philo” ante sus alumnos dista mucho de ser filosófica: es, al contrario, ideológica, incluso mentecata.

*

(Tablón de anuncios)

El artículo "El motivo de la distancia como señal del sentido del Fedón" está colgado en la plataforma Academia.edu.
*

jueves, 22 de diciembre de 2016

Nota sobre lo de ayer

Es claro que la demostración habría más o menos de seguir el itinerario "Año Nuevo → tiempo abstracto → trabajo abstracto → trabajo alienado", pero ¿cuáles serían los detalles?
*

Problema de filosofía

Demuéstrese, con el mayor rigor posible, que para corresponder al voto   “¡Feliz Año Nuevo!” sin conformismo ni disimulación, es decir, sin comulgar con ruedas de molino, habría que recurrir a algo por el estilo de “¡Feliz Trabajo Alienado!”.


*

jueves, 27 de octubre de 2016


(Int. filos. gr.) Texto complementario (V.O.) para la ponencia "Distancia y theoría en la introducción al Fedón"

57a           ΕΧ. Αὐτός, ὦ Φαίδων, παρεγένου Σωκράτει ἐκείνῃ τῇ ἡμέρατὸ φάρμακον ἔπιεν ἐν τῷ δεσμωτηρίῳ, ἢ ἂλλου του ἤκουσας;
ΦΑΙΔ. Αὐτὸς, ὦ Ἐχέκρατες.
ΕΧ. Τί οὖν δέ ἐστιν ἅττα εἶπεν ὁ ἁνὴρ πρὸ τοῦ θανάτου; καὶ θῶς ἐτελεύτα? ἡδέως γὰρ ἂν ἐγὼ ἀκούσαιμι. καὶ γὰρ οὔτε τῶν πολιτῶν Φλειασίων οὐδεὶς πάνυ τι ἐπιχωριάζει τνῦν Ἀθήναζε, οὔτε τις ξένος ἀφῖκται χρόνου συχνοῦ 57b ἐκεῖθεν ὅστις ἂν ἡμῖν σαφές τι ἀγγεῖλαι οἷός τ’ ἦν περὶ τούτων, πλήν γε δὴ ὅτι φάρμακον πιὼν ἀποθάνoι· τῶν δὲ ἄλλων οὐδὲν εἶχεν φράζειν.
58a              ΦΑΙΔ. Οὐδὲ τὰ περὶ τῆς δίκης ἄρα ἐπύθεσθε ὅν τρόπον ἐγένετο;
ΕΧ. Ναί, ταῦτα μὲν ἠμῖν ἤγγειλέ τις, καὶ ἐθαυμάζομέν γε ὅτι πάλαι γενομένης αὐτῆς πολλῷ ὕστερον φαίνεται ἀποθανών. τί οὖν ἦν τοῦτο, ὦ Φαίδων;
ΦΑΙΔ. Τύχη τις αὐτῷ, ὦ Ἐχέκρατες, συνέβη: ἔτυχεν γὰρ τπροτεραίᾳ τῆς δίκης ἡ πρύμνα ἐστεμμένη τοῦ πλοίου εἰς Δῆλον Ἀθηναῖοι πέμπουσιν.
ΕΧ. Τοῦτο δὲ δὴ τί έστιν;
ΦΑΙΔ. Τοῦτ’ ἔστι τὸ πλοῖον, ὥς φασιν Ἀθηναῖοι, ἐν ᾧ Θησεύς ποτε εἰς Κρήτην τοὺς “δὶς ἐπτὰ” ἐκεὶνους ᾤχετο 58b ἄγων καὶ ἔσωσέ τε καὶ αὐτὸς ἐσώθη. τοὖν Ἀπόλλωνι ηὔξαντο ὠς λέγεται τότε, εἰ σωθεῖεν, ἐκάστου ἔτους θεωρίαν ἀπάξειν εἰς Δῆλον: ἣν δὴ ἀεὶ καὶ νῦν ἔτι ἐξ ἐκείνου κατ’ ἐνιαυτὸν τῷ θεῷ πέμπουσιν. ἐπειδὰν οὖν ἄρξωνται τῆς θεωρίας, νόμος ἐστὶν αὐτοῖς ἐν τχρόνῳ τούτῳ καθαρεύειν τὴν πόλιν καὶ δημοσίᾳ μηδένα ἀποκτεινύναι, “πρὶν ἂν εἰς Δῆλόν τε ἀφίκηται τὸ πλοῖον καὶ πάλιν δεῦρο”: τοῦτο δ’ ἐνίοτε ἐν πολλῷ χρόνῳ γίγνεται, ὅταν τύχωσιν ἄνεμοι 58c ἀπολαβόντες αὐτούς. ἀρχὴ δ’ ἐστὶ τῆς θεωρίας ἐπειδὰν ὁ ἱερεὺς τοῦ Ἀπόλλωνος στέψῃ τὴν πρύμναν τοῦ πλοίου: τοῦτο δ’ ἔτυχεν, ὥσπερ λέγω, τπροτεραίᾳ τῆς δίκης γεγονός. διὰ ταῦτα καὶ πολὺς χρόνος ἐγένετο τΣωκράτει ἐν τῷ δεσμωτηρίῳ ὁ μεταξὺ τῆς δίςης τε καὶ τοῦ θανάτου.
ΕΧ. Τί δὲ δὴ τὰ μερὶ αὐτὸν τὸν θάνατον, ὦ Φαίδων; τί ἦν τὰ λεχθέντα καὶ πραχθέντα, καὶ τίνες οπαραγενόμενοι τῶν ἐπιτηδείων τῷ ἀνδρί; ἢ οὐκ εἴων οἱ ἄρχοντες παρεῖναι, ἀλλ’ ἔρημος ἐτελεύτα φίλων;
58d              ΦΑΙΔ. Οὐδαμῶς, ἀλλὰ παρῆσάν τινες, καὶ πολλοί γε.
ΕΧ. Ταῦτα δὴ πάντα προθυμήθητι ὡς σαφέστατα ἡμῖν ἀπαγγεῖλαι, εἰ μή τίς σοι ἀσχολία τυγχάνει οὖσα.
ΦΑΙΔ. Ἀλλὰ σχολάζω γε καὶ πειράσομαι ὑμῖν διηγήσασθαι: καὶ γὰρ τὸ μεμνῆσθαι Σωκράτους καὶ αὐτὸν λέγοντα καὶ ἄλλου ἀκούοντα ἔμοιγε ἀεὶ πάντων ἡδιστον.
ΕΧ. Ἀλλὰ μήν, ὦ Φαίδων, καὶ τοὺς ἀκουσομένους γε τουούτους ἑτέρους ἔχεις: ἀλλὰ πειρῶ ὡς ἂν δύνῃ ἀκριβέστατα διεξελθεῖν πάντα.
58e               ΦΑΙΔ. [Comienzo de F] Καὶ μὴν ἔγωγε θαυμάσια ἔπαθον παραγενόμενος. οὔτε γὰρ ὡς θανάτῳ παρόντα με ἀνδρὸς ἐπιτηδείου ἔλεος εἰσῄει· εὐδαίμων γάρ μοι ὁ ἀνὴρ ἐφαίνετο, ὦ Ἐχέκρατες, καὶ τοῦ τρόπου καὶ τῶν λόγων, ὡς ἀδεῶς καὶ γενναίως ἐτελεύτα, ὥστε μοι ἐκεῖνον παρίστασθαι μηδ’ εἰς Ἅιδου ἰόντα ἄνευ θείας μοίρας ἰέναι, ἀλλὰ καὶ ἐκεῖσε 59a ἀφικόμενον  εὖ πράξειν εἴπερ τις πώποτε καὶ ἄλλος. διὰ δὴ ταῦτα οὐδὲν πάνυ μοι ἐλεινὸν εἰσῄει, ὡς εἰκὸς ἂν δόξειεν εἶναι παρόντι πένθει, οὔτε αἡδονὴ ὡς ἐν φιλοσοφίᾳ ἡμῶν ὅντων ὥσπερ εἰώθεμεν – καὶ γὰρ οἱ λόγοι τοιοῦτοί τινες ἦσαν – ἀλλ’ ἀτεχνῶς ἄτοπόν τί μοι πάθος παρῆν καί τις ἀήθης κρᾶσις ἀπό τε τῆς ἡδονῆς συγκεκραμένη ὁμοῦ καὶ ἀπὸ τῆς λύπης, ἐνθυμουμένῳ ὅτι αὐτίκα ἐκεῖνος ἔμελλε τελευτᾶν. καὶ πάντες οπαρόντες σχεδόν τι οὕτω διεκείμεθα, τοτὲ μὲν γελῶντες, ἐνίοτε δδακρύοντες, [Final de F] εἷς δὲ ἡμῶν καὶ διαφερόντως, [f3]  Ἀπολλόδωρος – οἶσθα γάρ που 59b τὸν ἄνδρα καὶ τὸν τρόπον αὐτοῦ. [f2].
(59b)             ΕΧ. Πῶς γὰρ οὔ;
ΦΑΙΔ. Ἐκεῖνός τε τοίνυν παντάπασιν οὕτως εἶχεν, καὶ αὐτὸς ἔγωγε ἐτεταράγμην καὶ οἱ ἄλλοι.
ΕΧ. Ἔτυχον δέ, ὦ Φαίδων, τίνες παραγενόμενοι;
ΦΑΙΔ. [Comienzo de f1] Οὗτός τε δὴ ὁ Ἀπολλόδωρος τῶν ἐπιχωρίων παρῆν καὶ Κριτόβουλος καὶ ὁ πατὴρ αὐτοῦ καὶ ἔτι Ἑρμογένης καὶ Ἐπιγένης καὶ Αἰσχίνης καὶ Ἀντισθένης: ἦν δὲ καὶ Κτήσιππος ὀ Παιανιεὺς καὶ Μενέξενος καὶ ἄλλοι τινὲς τῶν ἐπιχωρίων. Πλάτων δὲ οἶμαι ἠσθένει.
ΕΧ. ξένοι δέ τινες παρῆσαν;
59c                   ΑΙΔ. Ναί, Σιμμίας γε ὁ Θηβαῖος καὶ Κέβης καὶ Φαιδώνδης καὶ Μεγαρόθεν Εὐκλείδης τε καὶ Τερψίων.
ΕΧ. Τί δέ; Ἀρίστιππος καὶ Κλεόμβροτος παρεγένοντο;
ΦΑΙΔ. Οὐ δῆτα· ἐν Αἰγίνῃ γὰρ ἐλέγοντο εἶναι.
ΕΧ. Ἄλλος δέ τις παρῆν;
ΦΑΙΔ. Σχεδόν τι οἶμαι τούτους παραγενέσθαι. [Final de f1]
ΕΧ. Τί οὖν δή; τίνες φῂς ἦσαν οἱ λόγοι;
ΦΑΙΔ. Ἐγώ σοι ἐξ ἀρχῆς [0] πάντα πειράσομαι διηγήσασθαι. 59d [Comienzo de s1] ἀεὶ γὰρ δὴ καὶ τὰς πρόσθεν ἡμέρας εἰώθεμεν φοιτᾶν καὶ ἐγὼ καὶ οἱ ἄλλοι παρὰ τὸν Σωκράτη, συλλεγόμενοι ἕωθεν εἰς τὸ δικαστήριον ἐν ᾧ καὶ ἡ δίκη ἐγένετο: πλησίον γὰρ ἦν τοῦ δεσμωτηρίου. περιεμένομεν οὖν ἑκάστοτε ἕως ἀνοιχθείη τὸ δεσμωτήριον, διατρίβοντες μετ’ ἀλλήλων, ἁνεῴγετο γὰρ οὐ πρῴ: ἐπειδὴ δὲ ἀνοιχθείη, εἰσῇμεν παρὰ τὸν Σωκράτη καὶ τὰ πολλὰ διημερεύομεν μετ’ αὐτοῦ. καὶ δὴ καὶ τότε πρῳαίτερον συνελέγημεν: τῇ γὰρ προτεραίᾳ 59e ἐπειδὴ ἐξήλθομεν ἐκ τοῦ δεσμωτηρίου ἑσπέρας, ἐπυθόμεθα ὅτι τὸ πλοῖον ἐκ Δήλου ἀφιγμένον εἴη. παρηγγείλαμεν οὖν ἀλλήλοις ἥκειν ὡς πρῳαίτατα εἰς τὸ εἰωθός. καὶ ἥκομεν καὶ ἡμῖν ἐξελθὼν ὁ θυρωρός, ὅσπερ εἰώθει ὑπακούειν, εἶπεν περιμένειν καὶ μὴ πρότερον παριέναι ἕως ἂν αὐτὸς κελεύσῃ. “Λύουσι γάρ,” ἔφη, /οἰ ἔνδεκα Σωκράτη καὶ παραγγέλλουσιν ὅπως ἂν τῇδε τῇ ἡμέρᾳ τελευτ." οὐ πολὺν δ’ οὖν χρόνον ἐπισχὼν ἧκεν καὶ ἐκέλευεν ἡμᾶς εἰσιέναι. 60a εἰσιόντες οὖν [Final de s1] κατελαμβάνομεν τὸν μὲν Σωκράτη ἄρτι λελυμένον, τὴν δὲ Ξανθίππην –– γιγνώσκεις γάρ [s2] –– ἔχουσάν τε τὸ παιδίον αὐτοῦ καὶ παρακαθημένην. ὡς οὖν εἶδεν ἡμᾶς Ξανθίππη, ἀνηυφήμησέ τε καὶ τοιαῦτ’ ἄττα εἶπεν οἷα δ εἰώθασιν α γυναῖκες, ὅτι “Ὦ Σώκρατες, ὕστατον δή σε προσεροῦσι νῦν οἱ ἐπιτήδειοι καὶ σὺ τοὺτους.” καὶ ὁ Σωκράης βλέψας εἰς τὸν Κρίτωνα, “Ὦ Κρίτων,” ἔφη, “ἀπαγέτω τις αὐτὴν οἴκαδε.”
Καὶ ἐκείνην μὲν ἀπῆγόν τινες τῶν τοῦ Κρίτωνος βοῶσάν 60b τε καὶ κοπτομένην [s3] [Comienzo de S] ὁ δὲ Σωκράτης ἀνακαθιζόμενος εἰς τὴν κλίνην συνέκαμψέ τε τὸ σκέλος καὶ ἐξέτριψε τχειρί, κατρίβων ἅμα, “Ὡς ἄτοπον,” ἔφη, “ὦ ἄνδρες, ἔοικέ τι εἶναι τοῦτο ὃ καλοῦσιν οἱ ἄνθρωποι ἡδύ· ὡς θαυμασίως πέφυκε πρὸς τδοκοῦν ἐναντίον εἶναι, τὸ λυπηρόν. τὸ ἅμα μὲν αὐτὼ μὴ ἐθέλειν παραγίγνεσθαι τῷ ἀνθρώπῳ, ἐὰν δέ τις διώκῃ τὸ ἕτερον καὶ λαμβάνῃ, σχεδόν τι ἀναγκάζεσθαι ἀεὶ λαμβάνειν καὶ τὸ ἕτερον, ὥσπερ ἐκ μιᾶς κορυφῆς ἡμμένω 60c δύ’ ὄντε. καί μοι δοκεῖ,” ἔφη, “εἰ ἐνενόησεν αὐτὰ Αἴσωπος, μῦθον ἂν συνθεῖναι ὡς ὁ θεὸς βουλόμενος αὐτὰ διαλλάξαι πολεμοῦντα, ἐπειδὴ οὐκ ἐδύνατο, συνῆψεν εἰς ταὐτὸν αὐτοῖς τὰς κορυφάς, καὶ διὰ ταῦτα ᾧ ἂν τὸ ἕτερον παραγένηται ἐπακολουθεῖ ὕστερον καὶ τὸ ἕτερον. ὥσπερ οὖν καὶ αὐτῷ μοι ἔοικεν· ἐπειδὴ ὑπὸ τοῦ δεσμοῦ ἦν ἐν τῷ σκέλει τὸ ἀλγεινόν, ἥκειν δφαίνεται ἐπακολουθοῦν τὸ ἡδύ.” [Final de S]